Hogyan írjunk szinopszist? - írástechnika (2009)

Az írókör (korábbi Delta Műhely) 2009-es írótáborára készült előadás szerkesztett változata

Aki regényt ír, előbb utóbb meg akar jelenni, a kézirat eladásához azonban kénytelen szinopszist írni. Van-e értelme? Sajnos be kell látnunk, hogy a kiadók nem fogadnak kéziratot, vagy csak nagyon szűk körtől. Hiába jelent meg esetleg néhány novellánk, az elsőkönyveseknek minimális az esélye a megjelenésre.
Ezért aztán általában ismeretségi alapon próbálkoznak az emberek – ennél fogva attól függ, milyen lesz a szinopszis, hogy tudjuk, kinek küldjük. Esetleg már beszéltünk is a szerkesztővel, ismeri az alapkoncepciónkat, a stílusunkat, ha korábbi írásainkat is látta stb. Nem szorítkozunk kínos másfél oldalra, hanem akár részletesebb vázlatot küldünk, mert tudjuk, úgyis elolvassa. Sőt, lehet, szintet lépünk, és egyenesen a kéziratot postázzuk…
Mégis, szinopszist írni több okból célszerű:
- sosem tudni, végül elküldjük-e a kéziratot próba szerencse alapon valahová,
- könnyebb a cselekményt/ötletünket véleményeztetni, mintha egyből a kész kéziratot adnánk oda az áldozatainknak,
- ráadásul a cselekmény felvázolásával kiütköznek a logikai és történetvezetési problémák.
Lehet, hogy most úgy fog tűnni, csupa ismert, triviális dolgot mondok, de az a tapasztalatom, hogyha egyértelműnek gondolunk valamit, annál inkább elfelejtjük, figyelmen kívül hagyjuk őket.
Nyilvánvalóan nem érdemes meg nem írt ötlettel, elképzeléssel kilincselni, szóval feltételezzük, hogy van egy kész kéziratunk, amit kipofoztunk.
Milyen a jó szinopszis?
Mindenek előtt nem vázlat. Sokan írnak úgy, hogy előbb megírnak egy vázlatot, mielőtt belefognának a regénybe. A vázlatot magának szánja az író, másoknak nem, kimerítő cselekményvezetés, karakterjellemzés, háttérvilág leírása egyaránt belefér. És nem szentírás. Segít az elindulásban, és remélhetőleg abban is, hogy rájöjjünk a végkifejletre. Segít belerázódni az írásba, a regény hangulatába, valahányszor gép elé ülünk.
A szinopszist ezzel szemben sokszor a regény megírása után készítik el; nem pontos térkép az útról, hiszen már megérkeztünk. A szinopszis a regény eladásához kell, a vázlat a megíráshoz.
A továbbiakban a szinopszisról lesz szó, nem pedig a vázlat megírásáról, amelyet ráadásul nem is mindenki használ, írói módszer, megszokás válogatja. Magyar nyelvű, szinopszisírással foglalkozó útmutató nem igen van a neten, inkább filmes vonatkozásban találunk tippeket:
„A szinopszis szó jelentése: ránézni az egészre. Tehát azért írjuk, hogy egyben láthassuk a teljes történetünket. Fizikailag ez nem jelent mást, mint egyetlen oldal terjedelmet. A szinopszis a legszűkebb értelemben vett cselekményvázlat, amiben egyelőre kerüljük a részleteket. Kiről szól, miről szól, honnan indul, hová jut el és milyen úton? – ezekre a kérdésekre kell választ adnunk, egy-egy jól eltalált mondattal leírva az út akadályait, de még egyszer hangsúlyozom: a részletek boncolgatása nélkül.”
A neten – angol nyelvű anyagokból – más találó megfogalmazásokat is olvashatunk:
„A szinopszis révén madártávlatból látunk rá az egész történetre”
„A szinopszis célja bemutatni, miről szól a regény, és nem az, miként történtek meg a dolgok.”
Borzasztó nehéz néhány ezer leütésben bemutatni egy akár 700 ezer karakteres történet lényegét. Pedig elvileg egy mondatban is össze kellene tudni foglalni, miről szól a regényünk. Ez az egy mondat pedig nem más, mint a premissza. Már csak azért is meg kell tudnunk fogalmazni, mert a szinopszis részben az írói ígéret, a regény központi kérdésének kibontása, ha úgy tetszik, de még nem valódi cselekményvázlat. 

A szinopszisról általában (angol nyelvű anyagok kivonata)
Az írók éveken át írnak, és írnak, és mikor el kéne adni a regényüket, mind azt mondja: utálok szinopszist írni. A szinopszis kiszívja az életet a történetből, üres vázra egyszerűsíti, nem mutatja meg a mélységeit. Nehezebb megírni, mint magát a regényt, de ugyanannyi gondot kell rá fordítani.
A szinopszisírásnak azonban vannak jó oldalai is. Fejleszti a lényeglátást, legközelebb ügyesebb, feszesebb történetívet vázolhatunk fel, vagy a már meglévő szövegen húzunk… De mint minden máshoz, ehhez is gyakorlás, gyakorlás, gyakorlás szükséges.
A szinopszis egyben reklám, úgy is kell megírni, mintha a kiadó e szöveg felhasználásával reklámozná majdan a regényedet, és azt is jó tudni, hogy később ennek segítségével írják meg a fülszöveget. Kiadás – ideális – esetén a szinopszist kapja meg a borítófestő.
Az igazi kardinális kérdés természetesen az, hogy milyen hosszú a szinopszis? Van olyan elképzelés, amely szerint a szinopszis minden egyes oldalának huszonöt oldalt kell felölelnie. Vagy minden fejezet egy bekezdésben foglalandó össze. Ennél azonban sokkal rövidebbeket szeretnek látni a rendkívül elfoglalt szerkesztők, általában 2-10 oldal terjedelemben gondolkodnak. Mások gondolkodása 5 oldalig tart. A még elfoglaltabbak egy oldalnál húzzák meg a határt… Egyszóval több elképzelés is létezik a hosszát illetően. Azt hiszem, ha ismeretlen szerkesztőnek küldjük, törekedjünk egy-másfél oldalas szinopszist írni, abból baj nem lehet.
Az egész történetet el kell mondanod a szinopszisban, ne tégy olyat, hogy elküldöd az első három fejezetet és a negyedik vázlatát, ne hagyd nyitva a végét, azt remélve, hogy a szerkesztő majd lerágja a tíz körmét izgalmában, és a befejezésre kíváncsian bekéri a maradékot. Le kell lőnöd minden poént.
Ismerned kell a történeted, ismerned a főszereplőid motivációit, a konfliktusokat. Ez könnyűnek, evidensnek hangzik, pedig ha jobban belegondolsz, mindig van mit felfedezned a szereplőid személyiségén és sorsán, döntéseik logikáján.
A szinopszisban kizárólag a fő cselekményszálra figyelj, ha pl. a regényed tárgya románc, akkor koncentrálj a románcra, minden más vonalat csak akkor említs, ha az hatással van a főszereplőkre és a kulcsjelenetekre.
Ha első alkalommal írod le egy szereplő nevét, használj NAGY betűket, és utána következetesen ezen a néven említsd őt („Dr. Evans”-ból ne legyen néha „Jerry”, vagy „a doktor”). Megjelölheted a nézőpontkaraktereket egy egyszerű rövidítéssel (angolban POV), amikor először leírod a nevét.
Ne készíts listát a szereplőkről, soha ne írd le, hogy néznek ki külsőleg, koncentrálj az érzelmi világukra, arra, hogyan viszonyulnak másokhoz és a világhoz. A mellékszereplőket ne nevezd néven, inkább szerepük szerint említsd őket, pl. a „főhősnő legjobb barátja”, a „főhős apja” stb.
Ne ugrálj a cselekményben és az időben össze-vissza.
A szinopszis igeideje jelen idő, egyesszám harmadik személyben (csak akkor használj egyesszám első személyt, ha a regényed is abban írtad, és feltétlenül szeretnéd megmutatni ezt az egyéni hangot), és ugyanabban a stílusban írandó, mint amilyenben a regény íródott (pl. ha horrort írsz, ne fogalmazz közvetlen, vidám hangnemben).
Mikor írjuk meg a szinopszist, regényírás előtt, alatt vagy utána? Kinek hogy, de szerintem utána érdemes: az, amit előtte/regényírás alatt írunk, inkább vázlat, a szinopszis igazán a kézirat végleges formájának kialakulása után készíthető el. Ha ugyanis előtte/alatta írod, amint befejezted a műved, vissza kell térned a szinopszisra, és átdolgozni.
Konkrét tanácsok, módszerek 
 
1. módszer
A regényírás során készített jegyzetekből utólag írunk szinopszist, avagy „kivonatolás jegyzetekből”. Tarts a kezed ügyében egy jegyzetfüzetet írás, vagy vázlatírás közben. Ebbe rögzíthetünk minden olyan fontos dolgot, ami hatással lehet a történet alakulására, és amiket könnyen elfelejthetünk írás közben. Később, mikor a szinopszist írod, nagyszerűen orientálnak ezek a kis jegyzetek. Természetesen át kell nézned őket, mielőtt nekiülsz a szinopszisnak. Találd meg és jelöld meg a kulcsjeleneteket. Ezek között a pontok közt bújnak meg a részletek, ahogy a főhősök haladnak előre a cselekményben.
2. módszer: „Lépésről lépésre”
Tudatosítsd magadban, hogy szinopszist fogsz írni. A legjobb akkor megtenni, mikor utoljára ülsz le, hogy letisztázd a kéziratot, és azt mondhasd rá, kész van. Végy a kezedbe egy papírt és egy ceruzát, és amint végigolvastál egy fejezetet, írd le 1-2 bekezdésben, hogy melyik szereplővel mi történt.
Újraolvasáskor feltűnhetnek olyan dolgok, amik írás közben nem jutottak eszedbe. A tudattalan létrehoz bizonyos visszatérő elemeket, jellegzetességeket, motívumokat, amelyek utólag tűnnek fel. Ezeket is jegyezd fel a papírra. Kibukhatnak az üresjáratok is, rájöhetsz, melyik fejezetben nem történik valójában semmi, vagy nincs jelentősége bizonyos karaktereknek, nem tesznek hozzá a cselekményhez, vagyis könyörtelenül ki kell húzni őket.
Ezzel a módszerrel egy bővebb vázlatot kapsz, amit ne dobj el, mert még később is jól jöhet. (Segít felidézni olyan részeket, amelyek felett átsiklanál. pl. arra is használható, hogy ne adj ugyanolyan nevet egy másik regényed szereplőjének. Egy vázlatot végigolvasni pedig mindig egyszerűbb, mint az egész regényt újra átnézni.)
Most pedig nincs más dolgod, mint lerövidíteni ezt a vázlatot. Csak a legfontosabb momentumokra szorítkozz! Kizárólag azokkal a részekkel és szereplőkkel, amelyek előremozdítják a regény fő vonalát, és akikért az olvasó izgul.
A szinopszis így eléggé száraznak, unalmasnak, sőt, még mindig hosszúnak tűnhet, de ezt el kell fogadni. A következő lépésben lehet finomítani a szövegen. (Hasznos lehet, ha úgy gondolsz a szinopszisírásra, mintha fülszöveget írnál a majdani könyvedhez. Hogy belerázódj, olvass el néhányat!)
Példa:
Megnéztél egy félelmetes mozifilmet, és elmeséled a történetét egy barátodnak. Nem azt mondod neki, hogy „a jó fiú üldözte a rossz fiút, és lelőtte, és ez a vége”. Nem hangzik valami érdekesen, ellenben pontosan úgy fest, mint jelen állapotában a te szinopszisod. Mondd inkább így: „a jó fiú megsebesült, de tudta, hogy meg kell állítania az elvetemült Dr. Halált. Az egész világ veszélyben forgott, ezért Dr. Halál után tántorgott, elesett, de valahogy ismét lábra állt, lelőtte a Jó-Fiú-Sugárfegyverével, és megmentette a világot.”
A szinopszis legyen érdekes és csak a legszükségesebb információkat tartalmazza. Ez a legnehezebb. A csontszáraz szöveget fel kell dobnod, izgalmassá, lelkessé tenni, olyanná, ami arra készteti az olvasót, hogy rögtön a kéziratért nyúljon! Koncentrálj a főszereplőkre, a krízisükre, fedd fel a motivációit és érzelmeit, magyarázd meg, miért teszi azt, amit. Idézz a regényből, párbeszédből akár, ha kell – írja a forrás, én azonban ebben nem vagyok biztos, hogy jó ötlet. Ha csak másfél oldal áll rendelkezésre, sokkal egyszerűbb összefoglalni az idézendő szöveg lényegét. Ha izgalmas, újszerű a háttér, villants fel belőle a szinopszisban is, de csak röviden. Egy bekezdésnyi információnak elégnek kell lennie, hogy az olvasó megértse a világot, amit ábrázolsz.
A szinopszis egyúttal azt is megmutatja, hogyan tudsz írni, fogalmazni, kóstoló a regényedből és a stílusodból, úgyhogy adj bele mindent!
Hasznos: foglald össze a regényed lényegét két-három mondatban (ez lehet a történet magva, alapja, lehet az utólag felfedezett motívum, a premissza), és ne felejtsd el beleírni a szinopszisba. Arra is felhasználhatod, hogy ráírd a borítékra, mert felkeltheti a szerkesztők/ügynökök érdeklődését, ráadásul van egy kész válaszod arra a rémes kérdésre is, hogy „miről szól a regényed?”
3. Ez a módszer a regény felépítését veszi alapul valahogy úgy, mint mikor középiskolában belénk verték a nagyobb irodalomdolgozatok felépítését (bevezetés, tárgyalás stb.). Az első lépés itt is az, hogy fogalmazd meg magadnak világosan, kik a főszereplők és mik a céljaik, miért lehetnek érdekesek az olvasó számára.
I. A „nyitójelenettel” kezdj: probléma/témafelvetés, feszültségkeltés, pl. a főszereplő felfedez egy hullát, romantikus történet esetén a főhős és a főhősnő először látják meg egymást, Hamlet találkozik apja szellemével.
A története kezdete az a pont, amikor valami megváltozik, de az író a változást követően is bevonhatja az olvasót – krimik esetében pl. a prológusban gyakorta a gyilkos jelenik meg nézőpontkarakterként, míg a főhős detektívvel az első fejezetben találkozunk. Érdemes végiggondolni, mi történik, ha a regényt A – a fordulópont előtt (milyen volt az élet a háború előtt), B – éppen a változás pillanatában (rábukkannak a hullára), C – éppen a változás pillanata után kezdenéd. A nyitánytól függ a karakter első lépése, első megjelenése, de a végén a konfliktus megoldása is.
II. A nyitányt követő blokkban továbbgondolod a felvetett problémát, ez a főhős reakciója, első lépése: talán mindjárt sejti, ki a gyilkos, vagy legalábbis utal rá, hogy meg fogja oldani a rejtélyt. Fontos, hogy a szereplő reakciójának hitelesnek kell lennie. Grisham A cég c. regénye nyitányában felajánlanak egy állást a főszereplőnek, aki – és ez már a II. blokk – el is fogadja. Ki nem tette volna a helyében?
III. A történet bonyolódik a harmadik egységben: a főszereplő azt hiszi, minden a legnagyobb rendben, amikor hirtelen történik valami, ami rosszat sejtet. Belép egy új szereplő, új problémák vetődnek fel, pl. a detektív egy másik hullát is talál… A főszereplő első lépése tehát nem oldotta meg a felvetett problémát, sőt, elindult egy úton.
IV. Ez a rész a leghosszabb, a tulajdonképpeni „tárgyalás”, az összeomlás ideje, amikor minden összejátszik a főhős ellen, akinek hirtelen nehéz döntéseket kell meghoznia, és reméli, hogy nem kell szembenéznie a félelmeivel. Megpróbál egy másik lehetőséget, de az szükségszerűen tévútra viszi.
Készíts listát minden rossz dologról, ami a kulcsfigurával történik, és foglald össze egyetlen mondatban.
Krimitörténetben ez az a rész, amikor a detektív hiába követi az összes nyomot, egyre nehezebbnek tűnik számára, hogy megoldja az ügyet, mintha mindenki ellene volna, hazudnak a tanúk stb.
Válassz ki három kulcsjelenetet, amiben a hősnek változnia /reagálnia kell/kihívás elé kerül – egyúttal ezek a jelenetek vezetnek el a rejtély megoldásához is.
V. Bekövetkezik az igazság pillanata, a tetőpont: a főhős az út végére ér. Ideje szembenéznie a történet eleji elgondolásával és a jelennel (a hősszerelmes nem tud ellenállni az érzéseinek, a detektívnek – gyakorta életveszélyes szituációban, élete kockáztatásával – lehetősége adódik megoldani a rejtélyt). A karakter tehát végső választás elé kerül, és itt látszik legjobban az, hogy statikus szereplőt képzelt el az író, vagy a jó döntés meghozásához személyiségfejlődésre is szükség van. Ha ez utóbbi jellemző, a szinopszisban erre is utalni kell.
VI. A hős mindent kockára tesz, ebben a részben választ (helyesen) a főszereplő, ám cserébe elnyeri jutalmát: összejön a hősnővel/kiderül, ki a gyilkos.
VII. A hős jutalma („levezetés”), az örök szerelem/bíróság elé juttatott bűnöző (Happy End). Az írók, meglehet, szeretnék elhagyni ezt a részt, mondván, az előző blokkban minden a helyére került, az olvasók azonban igénylik az érzelmi „levezetést”, szeretnék kiélvezni a „győzelmet”, átélni a hősök beteljesült szerelmét, nézni őket amint ellovagolnak a naplementébe. Mivel a szinopszist témafelvetéssel, írói ígérettel kezdtük, a kérdésre érdemes „válaszolni” az összefoglaló végén.

A tíz leggyakoribb hiba szinopszis írásakor
 
10. Nem megfelelő a formátum
Butaságnak tűnhet ezzel foglalkozni, de a külsőség számít, nem csak a szerkesztő szemének kímélete folytán. A szöveg legyen átlátható, tagolt, helyesírási és elütési hibáktól mentes. Ne használj dőlt és vastagított betűket, inkább húzd alá, ha valami fontos, de csak ha TÉNYLEG NAGYON fontos. Ne használj idióta grafikákat és csini betűtípusokat, 12-es betűméret, Times New Roman, sorkizárt – ez szerintem teljesen megfelel. A dokumentumon – mondani sem kell – feltüntetendő a regény címe, a szerzője, és hogy ez egy szinopszis Ne rögtön a lap tetején kezdd a szöveget, hanem egyharmadnyival lentebb, mert az „szebb”. A cím és a szöveg közt hagyj ki legalább két sort. Ne biggyessz oda szerzői jogi információkat, és azt se tedd hozzá a végén, hogy „vége”.
9. A szinopszis a regény első három fejezetére szorítkozik
Ez a probléma akkor jelentkezik, amikor a szerző megírja a regénye első három fejezetét, és úgy gondolja, itt az ideje szinopszist írni, és elküldeni a kiadóknak, hogy kapjon valami visszajelzést. Így nyilvánvalóan nem lesz benne a regény történetének kb. 75 %-a, nincs megoldás, lóg a levegőben a törénet. Hogy ezt elkerüld, dolgozd ki pontosan a cselekményt, mielőtt elküldöd az összefoglalóját. (Hasonló probléma, mikor a szinopszis első néhány mondata a regény első néhány oldalát mutatja csak be.)
8. Csapongó stílus
Már volt szó róla; azt eredményezi, hogy tökéletesen összezavarodik az olvasó. Például az író belekezd egy szörnyűséges, gonosz karakter bemutatásába, aztán átcsap humoros leírásba. Nem mutatja meg, milyen is ez a történet, horror? Vígjáték? Győződj meg róla, hogy egyfajta – a regényre jellemző – stílusban írtad meg a szinopszist is.
7. Az író közvetlenül az olvasóhoz beszél 
A szerző kommentálja a saját történetét, hogy az olvasó „megértse”. Pl. úgy fogalmaz, hogy „A konfliktust az jelenti, hogy…”, „A történetnek ennek a pontján…” Eltávolítja az olvasót a történettől, szájába akarja rágni az író, hogyan tekintsen a regény bizonyos fordulataira. Ezt a döntést hagyd meg az olvasónak.
6. A szinopszis figyelmen kívül hagyja a piaci viszonyokat
Az író nem foglalkozik az olvasóival, nevezetesen azzal, hogy kiknek szánja művét. Pl. ha románcot ír valaki, ne felejtse ki belőle, miként bontakozik ki a szerelem. Pontos elvárások vannak minden irányzatban, és ennek megfelelően kell megírni a kéziratot és a szinopszist.
5. A szinopszis nem mutatja meg a szereplők érzelmeit
Az író pontról pontra halad, miközben elfelejti bemutatni, miként éreznek, reagálnak és változnak meg a szereplők, pedig az emberek általában az érdekes karakterek miatt olvasnak regényeket.
4. Túl részletes a szinopszis
Felesleges háttérleírásokkal terheli a szöveget az író, részletezi a háttérvilágot, a történelmi periódust, miközben értékes helyet foglal azon a bizonyos egy oldalon. A szinopszisban nincs rá szükség, hogy megtudjuk, hogy néz ki a főszereplő, vagy hogyan működik a kerék, hacsak nem ezek olyan szükséges elemek, amelyek segítenek megérteni a cselekményt vagy a főszereplőt (pl. Quasimodo, vagy Tyrion esetében nyilvánvalóan fontos leszögezni, hogy festenek.) A felesleges információkkal untatjuk az olvasót. Ugyanígy, ne írjunk listát a szereplőkről. Egy tíz oldalas szinopszisban túl sok nevet kellene észben tartani, úgyhogy csak a főszereplők neveit említsd meg, mellékszereplőkét ne.
3. Megválaszolatlanul hagyott kérdések
A szerkesztő nem fogja elolvasni a kéziratot azért, hogy megtudja, mi lett a történet vége, ellenben kíváncsi rá, vajon kellően adekvát-e a feloldás? A szinopszisban meg kell jeleníteni legalább a fő karakterekkel kapcsolatos eseménysor feloldását.
2. A szereplők nem érdekesek, vagy antipatikusak
Valószínűleg a szerző megint a cselekményre fókuszált, a karakterekkel nem foglalkozott. Győződj meg róla, hogy elmagyaráztad a főszereplők motivációit, cselekedeteik – és a végkifejlet – miértjeit.
1. Kevés az átvezetés (Ez szerintem egyenlő az ötös ponttal…)
Ha az előző összes problémától mentes is a szinopszis, az írók gyakorta elkövetik azt a hibát, hogy tőmondatokban odavetik, hogy „A lány ezt tette. A fiú azt tette. Majd szakítottak.” Hiányzik az összefüggés az egyes elemek között, nincs átvezetés. Gyakori hiba, és még azok is elkövetik, akik a kéziratban egyébként szépen felvezetik a történéseket. A cél az, hogy a szinopszis is ugyanolyan könnyedén folyjék, mint a regény maga. Néha csak egy-egy jól elhelyezett mondat hiányzik a jobb megértéshez. „Mikor a lány ezt tette, a fiú mérges lett, és azt tette. Ettől még inkább megharagudtak egymásra, és végül szakítottak, hogy a saját útjukat járják.” Tehát: ha a szereplők reakcióit, érzéseit és motivációit arra használod, hogy összekösd a mondatokat, a szinopszisod nem csak érthetőbb lesz, de a karakterek is életre kelnek.
A szerkesztő meggyőzése, avagy az első mondat 
 
A szinopszis nem szorítkozhat az események kronológikus sorrendjének bemutatására, meg kell győznöd a szerkesztőt, hogy így kiáltson fel: „Ez az! Látni akarom a kéziratot!”
Gondolj bele, hogy a te írásodon kívül tömérdek mennyiségben kap olvashatatlan irományokat, és néha csak a legvégsőbb esetben húznak a szeméthalomból. (Megjegyzendő, hogy némely szerkesztő nem a szinopszissal kezdi az olvasást, hanem belenéz az első fejezetbe, hogy milyen az írás minősége.)
Az első három-öt mondaton borzasztó sok múlik, úgy kell megírni, hogy torkon ragadja a szerkesztőt. Többségük nem olvas tovább nem hogy egy bekezdésnél, de néha még egy mondatnál sem. (Az a meglátásom, hogy a szerkesztők képtelenek „olvasóként” olvasni, ez szakmai ártalom, ezért aztán úgy kellene tudnunk írni, hogy a szerkesztők elfeledkezzenek szerkesztő mivoltukról, és ismét olvasókká váljanak.)
Kigyűjtöttem néhány tipikus kezdést, amiket alapvetően nem érdemes alkalmazni.
1. Táj- és helyszínleírás Pl. horrortörténetben egy csendes, árnyas temetőben találja magát az olvasó (pedig általában ilyenek a temetők).
2. Időjárás-jelentés A fantasztikus történetek elején rendszeres, hogy a város/falu/vár/erdő/tóparti házikó fölött sűrű, sötét, villámló fellegek gyülekeznek, és ilyen mondatok kerekednek, mint pl. „Nehéz elképzelni, hogy valaha is rombolóbb erővel zuhogott az eső.”
3. Szereplőbemutatást, E/1-ben bemutatkozást sem érdemes kezdésként alkalmazni, kivéve persze, ha te vagy Graves és az Én, Claudiust írod.
4. Nagyon gyakori a felébresztett szereplő (néha amnéziás, néha fehér szobában ébred, néha görcsösen, verejtékben fürödve ébred, ugye, most már ismerős a dolog?).
5. Álmodó vagy majdnem álmodó – később kiderül, hogy skizofrén – szereplő jelenik meg az első néhány mondatban, csakhogy a sokadik után ki kíváncsi rá? „Olyan volt minden, mint egy álom.” – szól az első mondat, az álom azonban sokféle, ráadásul szürreális. A szerző csak odaveti, nem pedig bemutatja ezt a jellegzetességet.
6. Levelet író szereplő, amolyan prológus helyett megoldásként. Pl. „Kegyelmes uram! Mint bizonyára tudomása van róla Kegyelmednek, újabban különös dolgok történnek vidékünkön…”
7. Felejtsd el a szenvelgést, a szegény ént, a szánni való szereplőt. Drámai helyett depresszív, olvasót elriasztó kezdés: „Kilátástalanság. Aildan csak erre tud gondolni, amikor megpillantja a városka falait.”
8. Kiszámítható az ígéret. Horrortörténetből: „Sötét este volt, amikor barátommal egy tábortűznél ülve a különböző természetfeletti jelenségekről beszélgettünk.”
Milyen legyen inkább az első mondat? Vagylagosan, vagy akár együtt: Utalj az írói ígéretre. Utalj későbbi eseményekre, jelenetekre. Hökkents meg, döbbents meg, lepj meg – a humor nagyon fontos lehet. Facsarj az olvasó szívén, de ne rettents vissza. Fogalmazz meg morális alapvetést, de ne tolakodón. Ritkán az ütős párbeszéd is bejöhet. Fogalmazd meg a változást, ragadd meg a fordulópontot.
Íme néhány nagyszerű első mondat:
„Az Arrakisra való elindulás előtti héten, amikor már szinte elviselhetetlen őrjöngéssé fokozódott az utolsó napok sürgése-forgása, egy vénasszony jött látogatóba a fiú, Paul anyjához.” (Egyetlen mondat, és mennyi információ! És micsoda ritmus!)
„Hát, ha tényleg kíváncsi vagy rá, először biztos azt szeretnéd tudni, hogy hol születtem, meg hogy milyen volt az én egész tetű gyerekkorom, meg hogy mik voltak a szüleim, mielőtt beszereztek engem, meg minden, szóval hogy egy ilyen Copperfield Dávid-féle marhaságot adjak le, de ehhez nincs kedvem.” (Működik a bemutatkozás.)
„Négy különböző nemzetiség képviselője volt az asztalnál: egy amerikai gyalogos, egy francia őrvezető, egy angol géppuskás és egy orosz hússaláta.”(A humor jelentősége.)
„Ha nincs Mario, az éles szemű olasz tengerész, a hajótörött napnyugtára halott lett volna.” (Megint sok fontos információ, pedig ez is első mondat.)
„Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt, Aureliano Buendía ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, mikor az apja elvitte jégnézőbe.” (Megtörtént és leendő eseményekre utalás, meghökkentés egyszerre.)
„Amikor egy reggel Gregor Samsa nyugtalan álmából felébredt, szörnyű féreggé változva találta magát ágyában.” (Vagyis működhet a felébresztett szereplő.)
„Vad, viharos éjszaka dühöngött Skócia nyugati partjai fölött. Ezen történetünk szempontjából ugyan ennek különösebb jelentősége nincsen, miután történetünk nem Skócia nyugati partjain játszódik, hanem Írország keleti partjain. De azért ott is elég rossz idő volt.” (Működhet az időjárás jelentés, legalábbis Stephen Leacock: Gertrud, a nevelőnőjében.)
A szinopszisban tartózkodj az üres, unalmas kérdésektől:
„Vajon Marcsa megszerzi magának a férfit, akit szeret?”
 
„Túlélik a kalandot, hogy tovább harcoljanak a Második Részben?” 

„Felfedezi-e Jin Jang Jung Mester a történelmet átformáló űrháború végső okát és végső közvetlen következményét?”
 
Az ilyen mondatokkal két dolgot érsz el: a szerkesztő kizökken, illetve ha kérdést teszel fel, meg kell őket válaszolnod.
Kiadókeresés – avagy a jó kézirat és szinopszis sem elég
 
Amikor egy ismeretlen szerkesztőnek, kiadónak írsz, légy udvarias (ügyelj a megszólításra) és informatív. Borzasztóan triviális, DE:
- ha sok kiadónál kilincselsz egyszerre, vezess róla listát, hová mikor mit küldtél;
- soha ne felejtsd le az adataidat: név, postacím, telefonszám (a sima e-mail nem biztos, hogy elég, néha egyszerűbb telefonálni! Én egyszer lehagytam a számom, egy novella megjelenése bánta…), és az is ajánlott, hogy minden oldalon ott legyenek ezek az adatok, mivel ha a szerkesztő kinyomtatja, vagy eleve papíron küldted el, a lapok elkeveredhetnek a kiadóban;
- tömör, lényegre törő, nem tolakodó stílus, egyszerű fogalmazásmód, HELYESEN ÍRVA (a bizalmaskodás, vagy a nagy magabiztosság taszító lehet, miközben a mondataid szépen elárulják, hogy tudsz-e magyarul, vagy nem);
- az ajánlások általában még akkor is taszító hatást érnek el, ha egy kiadott könyv borítóján látom, hát még ha egy szerkesztőnek ajánlólevelet is küld az aspiráns. „Az új Stephen King.” „John Grisham és Jackie Collins izgalmas keveréke.” „Az utóbbi évek egyik legizgalmasabb fantasy regénye.” Az effélék láttán ugyanis a szerkesztő azt mondja: Ó, tényleg? Bizonyítsd be! Vagy pedig gondolkodás nélkül elutasítja a szerzeményt. Csak és kizárólag akkor kérjünk és küldjünk ajánlólevelet, ha tudjuk, hogy a minket ajánló személy ismeri a szerkesztőt, van befolyása és fel is hívta, tehát a kiadó már előre tudja, hogy mi kéziratot fogunk küldeni mondjuk egy ismert író ajánlásával (bár ilyenkor meg minek, ugye, viszont ellenkező esetben ugyanúgy rossz szájízt hagy az emberben, mint az ostoba bizalmaskodás vagy tolakodás).
Ha nyomtatva küld valaki kéziratot (némely kiadó csak így fogad), ne sajnálja a jó minőségű papírt, a legalább 12-es betűméretet; a színes papírt, színes betűket el kell felejteni (ez nem vicc, konkrétan megtörtént, hogy a kéziratban rózsaszínnel írta a szerző a női szereplő szövegét, kékkel a férfiét…). A külsőség igenis számít. Azt mutatja, hogy ez a kézirat fontos, megadta a szerző a módját.
Tagolás, központozás: használj bekezdéseket és szóközöket, különben kifolyik a szerkesztő szeme akár papíron, akár monitoron olvas. Minden egyes elütés, helyesírási hiba azt kiabálja a szerkesztő felé: a szerző nem olvasta vissza a szöveget, vagy nem elégszer, mert nem vette észre a bosszantó, apró hibákat, nem volt elég alapos.
Van, aki szerint először nem érdemes azonnal elküldeni a kéziratot, mondván, a kiadókhoz sok „kéretlen kézirat érkezik”. Pedig ha egy kiadó konkrétan nem kommunikálta a világ felé, hogy nem fogad kéziratot, szerintem az zöld jelzés (egyébként is, ezeknek alapvetően utána lehet nézni a neten). A „pofátlanság” kifizetődő lehet, ezért már az első levélben érdemes csatolni:
- a regény első három fejezetét (vagy más beosztás szerint kb. 70-80 ezer K-nyi szöveget);
- rövid bemutatkozást (NEM életrajzot!), ami leginkább kimerül abban, hogy név, születési idő és hely, hol jelent már meg írásunk (a net is ér);
- pár mondatot a regényről (ez még nem a szinopszis!): stílusa (vigyázat, nem műfaja) pl. fantasy, kiknek szól /ifjúsági?, 18 év felettiek?/, terjedelme karakterszám szerint);
- és a bűvös szinopszist.
Mindezek ellenére, legyünk bármilyen profik, a kiadók sokszor nem válaszolnak, vagy csak nagyon hosszú idő múlva. De aki nem próbálja meg, annak biztosan nem is sikerül, nincs mit veszteni.

Nincsenek megjegyzések: